„Nincs olyan nap, amikor megfeledkeznék a karatéról és ne edzenék”
Kósa Tamás még csak 16 éves, de már világ- és többszöri Európa-bajnok karatéban. A bősi Kyokushin Karate Oyama Dojo növendéke, ahol sikert sikerre halmoz. Tavaly különösen eredményes évet zárt: 15 versenyen 11-szer sikerült megszereznie az aranyérmet, négyszer pedig az ezüstöt. A 2018-as dunaszerdahelyi Év Sportolója díjazottal beszélgettünk.
Még csak 16 éves vagy, de máris rengeteg magas rangú versenyen megfordultál, és többnyire arany- és ezüstérmekkel tértél haza. De térjünk vissza a kezdeti időszakhoz, mióta karatézol?
Nagyon fiatalon kezdtem a rendszeres sportolást. Ötéves koromtól egy évig Dunaszerdahelyen kempóztam, majd áttértem a karatéra. Dunaszerdahelyen kezdtem, és több mint nyolc évig oda jártam, mára viszont közel másfél éve a bősi Kyokushin Karate Oyama Dojo tagja vagyok.
Hogyan kerültél kapcsolatba a karatéval?
A szüleimnek köszönhetem, mert általuk ismertem meg ezt a sportot. Ők voltak, akik motiváltak, és mindenben támogatnak a mai napig.
Mikor kezdtél versenyszerűen foglalkozni a karatéval?
Mondhatni, hogy már a kezdetektől, 6-7 éves koromtól versenyeztem. Eleinte évente csak 1-2 versenyre jártam, majd ez állandóan növekedett, mára pedig előfordul, hogy egy hónapban 2-3-szor is versenyzem.
Milyen öved van?
Kicsivel több, mint fél éve sikerült megszereznem a zöld övet. De igazából nem az a célunk, hogy minél rövidebb időn belül megszerezzük az öveket, hanem a versenyzésre és a küzdelmekre koncentrálunk. Én a fullkontakt karatét űzöm, tehát a fejen és a lágy részeken kívül mindenhova célozhatóak az ütések. Ez a karatestílus nálunk, Szlovákiában nem annyira népszerű, mert sokkal keményebb, mint a formagyakorlatokra specializálódott karate. Nagyon örülök a zöld övemnek, rengeteg erőt merítek belőle.
Melyik volt az eddigi legemlékezetesebb versenyed?
Nehéz kiemelni egyet, mert bizonyos szempontból mindegyik emlékezetes volt. Viszont az eddigi legszínvonalasabb verseny, amelyen részt vettem, az az egyik ukrajnai világbajnokság volt, amelyen sikerült aranyérmet szereznem. De voltak még más hasonlóan sikeres versenyeim, például magyarországi világbajnokság vagy a lengyelországi Európa-bajnokság. Több stílusban sikerült már szép eredményt elérnem: járok például ashihara és shidokan versenyekre is. Mindegyik kicsit más, de az alapja mindkettőnek a kyokushinkai, amit itt a klubban űzünk.
Valószínűleg nem véletlen, hogy idén tavasszal megkaptad Dunaszerdahely Év Sportolója kitüntetését. Hogyan értékelnéd a tavalyi éved?
Tavaly voltunk kétszer Lengyelországban, Magyarországon három nagyobb verseny volt, abból egy világbajnokság. Volt továbbá Romániában Európa-kupánk és Lengyelországban Európa-bajnokságon, Ukrajnában pedig egy szinvonalas vb-n vettünk részt.
Összesen 15 versenyem volt a 2018-as évben, ezek közül 11-szer sikerült megszereznem az aranyérmet, a többin pedig második lettem.
Ilyen remek eredmények után azért titkon számítottál rá, hogy ismét elismerik a teljesítményed az Év Sportolója gálán?
Igen, bíztam benne, hogy ismét elnyerhetem ezt a címet, mert ez már a harmadik Év Sportolója díjam. Nagyon örültem a kitüntetésnek, mert ez egyrészt nagy támogatást jelent számomra, másrészt pedig ösztönöz arra, hogy folytassam, amit csinálok.
Az idei egyik legnagyobb versenyed a spanyolországi Európa-bajnokság volt márciusban. Ott hogy érezted magad, milyen eredményt sikerült elérned?
A spanyolországi Európa-bajnokság Lorcán zajlott a World Kyokushin Budokai (WKB) szervezésében. Ez a szervezet egyik legnagyobb Eb-je, egy nagyon jól megszervezett, színvonalas verseny volt. Végül második lettem, a döntőben egy örmény versenyzőtől kaptam ki. Nem mondhatom, hogy csúfos vereség volt, inkább a megelégedettség volt az, ami miatt elvesztettem a csatát. Elégedett voltam a második helyemmel, már annak is nagyon örültem, és nem koncentráltam kellőképp arra, hogy még van hátra egy küzdelem.
Valójában csak később fogtam fel, hogy mennyire közel voltam az aranyéremhez.
Ez volt az idei első komolyabb versenyed?
Számomra igen. A klubtársaimnak volt már korábban egy horvátországi versenyük, de azt sérülés miatt ki kellett hagynom. Mostanra viszont már elindult a versenyszezon, és az is lehet, hogy egy nagy álmomat is valóra tudom idén váltani, szeretnék ugyanis eljutni egy rangos versenyre Japánba, a kyokushinkai őshazájába.
Gyakoriak a karatéban a sérülések? Milyen problémákkal kellett ezidáig szembenézned?
Érdekes tény, hogy például a fociban vagy a kézilabdában általánosságban véve gyakoribbak a sérülések, mint a karatéban, pedig mi valójában párharcokat vívunk egymással. Túlságosan komoly sérüléseim szerencsére még nem voltak. Kétszer volt eltörve a lábam, egyszer az orrom és az egyik ujjam. A térdemmel pedig két hónapig bajlódtam ficam miatt.
Ezek a sérülések bizonytalanabbá teszik az embert, vagy épp ellenkezőleg, megerősítik?
Egyáltalán nem vették el a kedvem a versenyzéstől, sőt, mondhatjuk, hogy inkább inspiráltak, még nagyobb erőt és kitartást adtak, hogy mielőbb felépüljek, és folytathassam az edzést és a versenyzést.
Milyen kategóriában versenyzel?
Jelenleg az U18-ban szerepelek, a tőlem egy évvel idősebbekkel versenyzem. Még két évem van ebben a kategóriában, aztán már jönnek a felnőtt csoportok, ezek A-B-C kategóriákra vannak felosztva. A versenysúlyom pedig mínusz 65 kilogramm, ezt kell tartanom még nagyjából két évig.
Milyen a kapcsolat az edződdel?
Az edzőm, Darnay Barnabás a példaképem is egyben. Ő valóban a karaténak él, és ez a hozzáállása tetszik a leginkább.
Az elmúlt egy évben baráti kapcsolat alakult ki közöttünk, és úgy gondolom, hogy másként nem is lehet jó eredményeket elérni.
Nehéz összeegyeztetni az edzéseket az iskolával és a tanulással?
Jelenleg elsős vagyok a dunaszerdahelyi Középfokú Sportiskolában. Egyelőre nem okoz problémát összeegyeztetni a karatét az iskolával, jól tudom tartani a tempót, pedig minden nap vannak edzéseim, többször is. Ebben természetesen az iskola is támogat.
Hogyan képzeled el a jövődet, mondjuk öt vagy tíz év múlva?
Mindenképp szeretnék továbbra is ennek az edzéssorozatnak élni és a karatéval foglalkozni. Még van három évem a pályaválasztásig, szeretnék továbbtanulni, mondjuk testnevelési főiskolán, de ezzel kapcsolatban még nem döntöttem véglegesen. Az viszont biztos, hogy mindenáron szeretném, ha a karate az életem része maradna.
Nincs olyan nap, amikor ne edzenék, vagy amikor megfeledkeznék a karatéról, éppen ezért már nem is sportként vagy hobbiként, hanem az életemként tekintek rá.
(Farkas Linda)
