„A járvány alázatra int” – karanténkérdés Tóth Krisztinának
Közélet a korona idején. Így született meg a Karanténkérdés elnevezésű sorozat. Récsei Noémi – televíziós és rádiós műsorvezető – ismert és elismert szakemberek véleményére volt kíváncsi a kialakult helyzettel kapcsolatban. Ezúttal Tóth Krisztina kortárs költő, író, műfordító válaszol.
RN: Mit gondol, milyen társadalmi változásokat fog előidézni a világjárvány?
TK: Beláthatatlan következményei lesznek ezeknek a hónapoknak. Már most látszik, hogy sokan elvesztették az állásukat. El fogunk szegényedni mindnyájan. Akik eddig is nehezen éltek, azok kétségbeejtő helyzetbe kerülnek. A középosztálynak vissza kell majd fognia a fogyasztást. Én abban bízom, hogy ez a hét szűk esztendő, ami vár ránk, új dolgokra tanít meg bennünket. Jobban meg fogjuk becsülni azt, amink van.
Én a karantén óta például sokkal átgondoltabban és gazdaságosabban főzök, alaposan megtervezve a fogásokat és alapanyagokat. Mivel minden szereplésemet hónapokkal előre lemondták, nagyon be kell osztanom a pénzt.
Hosszú távon arra kell készülnünk, hogy ez minden háztartásban így lesz. A legszegényebbek, a periférián élők, a kiszolgáltatottak most menthetetlenül a legszélre sodródnak, elvesznek, utcára kényszerülnek, éhen pusztulnak. Rájuk kell odafigyelnünk leginkább. Jó látni, hogy felébredt az emberekben a szolidaritás, hogy sokkal nyitottabbakká váltak, amióta vészhelyzet van.
Évek óta beszélünk a környezetszennyezésről, a klímaválságról, a túlhajtott fogyasztásról, a felgyorsult világ gyilkos, mérgező hatásairól, de mintha ez a csapás kellett volna ahhoz, hogy végre felfogjuk, itt a vége, gyökeresen át kell gondolnunk, hogyan is élünk. Rettenetes, ami történik, és rettenetes az is, hogy ez az, ami végre elérte az emberek ingerküszöbét. Mint amikor a rettenetes zsivaj után hirtelen dermedt csönd lesz: mindenki döbbenten áll, hitetlenkedik, hogy ez megtörténhet.
Most, amikor szinte már mindent tudunk az emberi génekről, amikor az emberiség kezdi azt hinni, hogy valóban élet és halál ura, amikor az a kérdés, milyen határokig tudjuk kitolni az emberi életkort, akkor jön egy járvány, és rettegésre kényszeríti a világot.
Előtte hatalmas lángokkal leég egy kontinens, Afrikában sáskák pusztítanak, nagy robajjal olvadnak a jéghegyek. Megértjük végre az üzenetet?
RN: Mi az az egy dolog, amire a világjárvány megtanította?
TK: Engem a járvány alázatra int. Szakmai alázatra, és alázatra a világgal szemben. Hálát kell adnom azért, amim van, és nem vágyni semmi többre. Anyagilag soha nem voltam mohó, de nagy idősóvár vagyok. Mindig többet szerettem volna végezni, mint ami egyetlen napba belefér és gyakran éreztem azt, hogy nem tudok olyan tempóban dolgozni, hogy lépést tartsak a saját terveimmel.
Hát, most kénytelen-kelletlen lelassultam. Más fordulatszámra kellett visszakapcsolnom, feladva a saját öngyilkos ritmusomat. Nem baj, éppen ideje volt ennek is. Igyekszem okulni és átmenteni a tapasztalataimat az eljövendő békeidőre.
RN: Mit gondol, ötven, száz év múlva megtalálhatjuk-e majd a korona lenyomatát a ’20-as évek irodalmában? S ha igen, milyen módon fog megjelenni?
TK: Biztos, hogy ami most velünk történik, annak nyoma lesz az irodalomban. Életünk legmeghatározóbb hónapjait éljük át, ha tetszik, ha nem. Újra kell terveznünk mindent, és az alkotók, művészek leginkább az alkotás által képesek reflektálni a világra. Az alkotás maga töprengés, és mi jó pár évre kaptunk töprengeni valót.
Én egy rövid, egyfelvonásos drámában sűrítettem az ezzel kapcsolatos gondolataimat: mindazt, ami ezekben a valószínűtlen és dermesztő hetekben kavarog bennem. A címe: Csütörtök van.
Húsvét előtt állunk, hajtsuk le a fejünket és legyünk mély csendben. A töviskorona sem tudta legyőzni a legfőbb jót: ki kell érdemelnünk, hogy ez a korona ne törjön meg bennünket. Hogy bölcsebbek, szerényebbek lehessünk.
Tóth Krisztina fotóját Falus Kriszta készítette.
Bővebben: FB - Tóth Krisztina
