Azt a harminckettőt
Jött a hír, hogy Magyarország aláírta a Genfi Konszenzus Nyilatkozatát – a járvány miatt nem Genfben, hanem egy washingtoni virtuális tanácskozás alkalmával. Sőt, nem is csak aláírta, hanem egyik kezdeményezője (ko-szponzora) volt az USA, Brazília, Egyiptom, Indonézia és Uganda illusztris társaságában.
A nyilatkozat lényege az abortusz-ellenesség, a koalíció eszmei oszlopai pedig: „1. a nők egészségének jobbítása, 2. az emberi élet megóvása, 3. a családnak mint a társadalom alapegységének a megerősítése, 4. minden ország nemzeti szuverenitásának védelme a globális politikában.”
Hogy mire volt ez jó?
Trump nem a konzervatív erkölcseiről ismert, és nemzetközi politikájának tengelyében amúgy is az a meggyőződés vagy inkább indulat áll, hogy rühelli Amerika morálisfárosz-szerepét: az Egyesült Államoknak nem szabad azt hinnie, hogy jobb más országoknál, és mivel nem jobb, egyszerűen lehetetlen a többiektől elvárnia, hogy az ő erkölcsi és demokrácia-színvonalára emelkedjenek.
Még egy dologban ellentmond magának Trump (vagy ellentmond neki a kormányzata). Hiába igyekszik tavaly óta az amerikai diplomácia, mostanáig csak harminckét aláírót sikerült összeszedni, köztük egynéhányat a világ legszegényebb, legrosszabb életminőségű országai közül, például Haitit, Burkina Fasót, Dél-Szudánt és Nigert.
Mármost kiváltképp Haiti és némely fekete-afrikai országok voltak azok (meg Salvador), amiket Trump 2018 januárjában, egy bevándorló-ellenes dührohamában „shithole”-nak nevezett – a szó az amerikai szlengben borzalmas helyet jelent, szó szerinti értelme: segglyuk vagy pöcegödör. Miért keresett az adminisztrációja éppen velük közös nevezőt?
A válasz egyszerű: a Genfi Konszenzusnak semmi köze a világpolitikához, ez egy belpolitikai játszma. Tavaly – amikor az újraválasztása biztosabbnak látszott még, mint idén ősszel (bár a legutóbbi napokban ismét erősödik) – Trump ezzel a művelettel akarta megerősíteni pozícióját a vallásos konzervatív szavazók körében. A művi vetélés szabadsága központi téma az amerikai belpolitikában – a Legfelsőbb Bíróság összetétele körüli háborúskodás egyik fő oka, hogy a demokrata pártiak attól tartanak: egy konzervatív többség megfordítaná a Roe kontra Wade ügyben 1973-ban hozott liberalizáló határozatot.
Trump, mondom, nem a konzervatív keresztény erkölcseiről híres, de a híveket és potenciális híveket az életrajza nem érdekelné, ha sikerülne látványosan ezen értékek globális védelmezőjének mutatkoznia. Hát, a földgolyó kétszázvalahány országából ez a harminckettő jött össze, köztük olyanok, amiket az elnök shithole-nak minősített, vagy a Líbiai Állam, ami elég kétséges, hogy egyáltalán van-e, vagy a diplomáciailag ugyancsak pöcegödörben lévő belarusz rezsim. A konszenzus fényét az EU két tagországa emeli: Lengyelország és Magyarország.
Hogy Haiti és a többiek miért nyelik le a megaláztatást, és sietnek hűségnyilatkozatot tenni – mit kaptak, vagy mit remélnek – , azt nem tudom. A művi vetélés kérdése számukra nem túl érdekes, lévén hogy nemcsak nagyon szegények, de a születési arányszám is ezekben az országokban a legmagasabb (nem azért, mert jobban szeretik a gyerekeket vagy erősebb a nemzeti érzés, hanem mert főként a kis termelékenységű, családi alapú mezőgazdaságból élnek, és ott kell a munkaerő).
A gazdag Öböl-országok nyilvánvalóan stratégiai hasznot várnak a csatlakozástól. A lengyel kormányzat konzervatív ideológiai szenvedélyéhez nem férhet kétség – most szigorítanák meg az eleve kíméletlen abortusztörvényt, nem törődve azzal, hogy ezzel sok női szavazót elriasztanak. Amellett a nálunk kényesebb geopolitikai helyzetben lévő lengyeleknek szükségük van az USA hadászati támogatására.
De mi hajtja a magyar kormányt, hogy csatlakozzék a megalázkodásban Haitihoz, hogy ilyen lihegve keresse Trump kegyét – amikor a jobb viszonyból ugyanúgy nem származik nagyobb kézzel- (pénzben) fogható előnye, ahogy az Obama-korszakban nem származott a rosszabb viszonyból maradandó hátránya?
Természetesen benne van Orbán játékszenvedélye – ha Trumpot újraválasztják, neki van egy győztes meccse, és a hívek, kliensek, szolgák körében még inkább megrögzül, hogy a Főnök egy zseni. Ha nem választják újra, az kényelmetlen, de rontani nem ront a magyar vezető belpolitikai és uniós helyzetén.
Az USA végül is még mindig nagyhatalom. És egy olyan nagyhatalom, amelyik nem akar semmit Magyarországtól, főleg nem liberális demokráciát („védi a szuverenitásunkat a globális politikában”), csak barátságosan és enyhén ködös tekintettel néz a vezetőjére – az kész ajándék.
Ennyit megér, hogy kormányzatunk a glóbusz páriáival szerepeljen együtt. A párt- és miniszterelnöktől függők nem várnak tőle következetességet, az elvek fogalmát igyekeznek felejteni, így hát nem valószínű, hogy a művi vetélést belátható időn belül bűncselekménnyé nyilvánítanák szaúd-arábiai, lengyel vagy brazil szinten. A szégyen meg kit érdekel?
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
