Anticenzúra

Fotó: TASR

Amit ugyanúgy gondolok: „A közösségi médiát azért is szidják (kétségtelenül joggal), mert elbújhatnak benne a szélsőségek, akadálytalanul akciózhatnak a nem demokratikus kormányok és titkosszolgálatok. De azért is, ha ennek megakadályozására lépéseket tesz – a demokratikus, ámde tohonya kormányok és titkosszolgálatok helyett.”

Az igazságnak azonban – hogy egy ronda, de rendszeresen elhanyagolt közhellyel éljek – több oldala van, és mivel nincs tökéletes informáltság, a jelenben legföljebb munkafeltételezéseink lehetnek arról, hogy melyik oldal mennyire fontos. Azok viszont – a gyakorlati politizálásban – nélkülözhetetlenek, és nem árt, ha minél több információn alapulnak.

Bocsánat, ha eddig rejtvényekben beszéltem. Arról van szó, hogy a legnagyobb közösségi platformnak, a Facebooknak sokkal sötétebb szerepe van a liberális demokráciát veszélyeztető politikai polarizáció fenntartásában és élezésében, mint januárban gondoltam, és hogy a szolgáltatók éppenséggel kevesebbet tesznek a veszélyes akciók és folyamatok megakadályozására – nem a kormányzatoknál, hanem mint amit ők maguk megtehetnének.

Még konkrétabban: az MIT Technology Review folyóiratban március11-i keltezéssel megjelent Karen Hao kilenc hónapi munkával elkészített, hétezer szavas cikke azzal a címmel: „How Facebook got addicted to spreading misinformation”, azaz Hogyan vált a Facebook függővé [kórtani értelemben] a hamis/téves információ terjesztésétől. Ez tulajdonképpen egy riport Joaquín Quiñonero Candeláról, a cég mesterséges intelligenciára szakosodott igazgatójáról.

A történet, nagyon röviden:

A Cambridge Analytica botránya és az orosz, illetve orosz szolgálatban álló hackerek választási folyamatba való beavatkozása után a Facebookot heves támadások érték politikai felelőtlensége miatt. Zuckerberg némi önkritikát gyakorolt (ennek „hűtő hatását” bárki megtapasztalhatta, aki valamilyen médiaszolgáltató nevében politikai tartalmú cikkeket akart megtolni a Facebookon akár hat-hét eurónyi reklámpénzzel), és Quiñonerót kinevezték a cég algoritmusainak társadalmi kihatását vizsgáló munkacsoport élére.

Az algoritmusok határozzák meg, hogy az egyes felhasználók mit látnak a hírfolyamukban. A világ nyilvánossága a médiatartalmak szabályozásának hagyományos és nagyjából mindenki számára követhető módszereihez szokott hozzá, és ezeken alapulnak a nemzeti törvények éppúgy, mint az Európai Unió audiovizuális irányelve. Ilyen eszközök a szerkesztés, a tartalmak bírósági úton való szankcionálása és előírása, vagy a cenzúra minden fokozata a filmek korhatárától a cikkek előzetes hatósági engedélyezéséig és egyes szerzők publikálási tilalmáig.

A közösségimédia- és általában a techcégek a szabályozásnak ezeket a módszereit is alkalmazhatják, és ezeket a korlátait is betarthatják, amennyiben tartalomszolgáltatónak tekintik magukat – többnyire ezt szeretnék a politikusok a könnyebb ellenőrizhetőség végett. A Facebook mint cég azonban jellemzően nem azzal foglalkozik, hogy mi kerül bele az információáramba és mi nem, hanem hogy melyik információ melyik felhasználó számára milyen valószínűséggel válik láthatóvá. Ezt gépek intézik saját logikájuk szerint, főleg a kívülállók számára gyakorlatilag követhetetlenül.

Mármost Zuckerberg fő célja, egyetlen szóban, a növekedés, az, hogy az egész világ minél intenzívebben facebookoljon. Vagyis nem az, hogy a közlések igazak legyenek vagy ne uszítsanak, hanem minél izgalmasabbak, vonzóbbak („mintha én mondtam volna”) vagy felháborítóbbak legyenek minél több ember számára; hogy a posztokat a lehető legtöbben osszák meg, lájkolják stb.

Ezt szolgálják a mesterséges intelligencia által, gépi tanulás útján, emberi döntés nélkül „készülő” modellek, amelyek az egyes felhasználók számára látható tartalmakat rangsorolják. A modellek versengenek egymással, és a Facebook munkatársai arra vannak ösztönözve, hogy azokat használják, amelyek a legsikeresebbnek ígérkeznek.

A kör bezárult: a Facebook a szó szoros értelmében gépiesen jutalmazta s így erősítette a hamis információt, a gyűlöletbeszédet és a politikai polarizálódást. Bármilyen témában a felhasználó a semlegesen informatívnak látszó posztoktól indulva eljuthat az ipari hazugságig és közveszélyes uszításig.

Az MI-fejlesztésekért felelős Quiñonero – szuperintelligens ember, akinek lekiismerete is van – érzékelte mindezt, és beismerte, hogy hibázott. Ám két irányból is közbelépett a politika.

Egyfelől jobbról: 2018 augusztusában, a félidei választások kampányában Trump és más republikánus vezetők konzervatívellenes elfogultsággal vádolták (szakértők szerint alaptalanul) a Facebookot, a Twittert és a Google-t, de a Facebook legmagasabb állású republikánusa, Joel Kaplan alelnök már Trump megválasztása után figyelmeztette Zuckerberget, hogy legyen óvatos az új politikai környezetben.

Másfelől balról: az amerikai Kongresszusban demokrata képviselők 2019-ben kidolgoztak egy törvényjavaslatot a mesterséges intelligencia szabályozására, pontosabban: a gépi tanulás rendszereiben észlelhető „elfogultság és diszkrimináció” auditálására a nagy cégeknél, és szükség szerint kiigazítására. Ez olyan problémákat jelent, mint hogy az arcfelismerő algoritmusok nagyobb százalékkal hibáznak sötétebb bőrű nők, mint fehér férfiak esetében; vagy hogy a Facebookon – nem emberi, hanem gépi döntés nyomán – az óvodai és titkári álláshirdetések nagyobb arányban jutnak el nőkhöz, a műszaki gondnokot vagy taxisofőrt keresők viszont nagyobb eséllyel a nem fehér kisebbségek tagjaihoz.

A nem hivatásos politikus, mégis roppant politikai felelősséget viselő Zuckerbergre inkább a jobboldali figyelmeztetés hatott. De üzletemberként mindkét esetben alapvetően üzleti meggondolás vezérli: a republikánus és a demokrata nyomás egyaránt a „növekedés” korlátját jelenti számára, azzal fenyegeti, hogy felhasználók millióit veszítheti el.

A kritikusok mindkét oldalról az elfogultságot (bias) kifogásolják; ezzel szemben az, ami a nyugati demokráciákra veszélyesebb és szó szerint véres következményekkel jár – a politikai dezinformáció, a csoportlélektani alapú, minden szakpolitikát, sőt az igazság fogalmát felülbíráló gyűlölet(beszéd) és a polarizálódás – üzletileg egyelőre nem árt a Facebooknak.

Így Quiñonero szakmai elit munkacsoportja azt a feladatot kapta, hogy foglalkozzék egy másodlagos kérdéssel, az elfogultsággal, amit becsületesen és legjobb tudása szerint meg is tesz. Újabb példa ez arra, hogy a méltányosság nevében jószándékú emberek a szabadság rombolásához asszisztálnak.

Nehogy valaki félreértse: mi sem áll távolabb tőlem, mint az antikapitalista indulat, és eszem ágában sincs azt mondani, hogy a tech óriáscégek döntik romlásba a világot. Hanem épp fordítva: a Facebook stb. vezetősége a politikai szférából kap olyan jelzéseket, hogy a demokráciát szétverő polarizálódásnál és dezinformációnál fontosabbak az egyes csoportok vélt vagy valóságos, de akár így, akár úgy, könnyen számszerűsíthető és így algoritmusokkal olcsón korrigálható sérelmei.

Ha másféle jelzéseket kapnának, változtatnának üzletmenetükön. Erre találunk példát egy másik cikkben: a Nyugattal szembeni információs hadviselés két kiváló szakértője, Anne Applebaum és Peter Pomerantsev egy tavaly novemberi kísérletet említ, amikor elnökválasztás után az algoritmusban nagyobb súlyt kaptak a megbízható források a hamis és „hiperpártos” elemekhez képest, és így a hírfolyam „szelídebb” lett.

Ezt pár hét múlva visszavonták, majd január 6., Joe Biden beiktatása és a Kapitólium ostroma után visszaállították a novemberi változtatásokat. A folyamat átláthatatlan, és végképp nem tudni, milyen szűrőkön jut el a magyar nyelvű bejegyzésekig, de talán ez magyarázza Varga Judit magyar igazságügyi miniszter panaszát, miszerint a közösségi média 2022-es választási szerepéről szóló posztjának az elérése negyedére-ötödére esett vissza. (Mindig cenzúrát kiáltanak, ha az ő megszólalásaik nem érnek el akkor a közönséghez, mint tervezték. Az, hogy ők igyekeznek megfojtani a független médiát, nem cenzúra.)

Természetesen nem valami gonoszember döntött így a Menlo Park-i Facebook-központban vagy a Fülöp-szigeteki moderátorok között, hanem valószínűleg egy algoritmus harapott rá valamilyen kulcsszóra, de a k-európai jogász-politikus reagálása is gépies volt: hozunk majd egy törvényt, aztán Zuckerberg megnézheti magát. Addigra már beizzították a Hundub nevű „cenzúramentes” magyar közösségi oldalt, amiről azóta sem lehet sokat hallani.

Ezt a cikket mindenesetre a Facebookon osztom meg.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.