„Ami nem öl meg, az megerősít” – Bagdy Emőke szakpszichológust kérdeztük

„Ami nem öl meg, az megerősít” – Milyen pszichológiai jelentése van e mondatnak?

E mondat Nietzshétől, a filozófustól származik. Azt jelenti, hogy az ember, aki meg tud küzdeni az élet nehézségeivel, az mindent túl tud élni. A megküzdés eszméje és az élet vállalásának feladata fogalmazódik meg benne. Nagyon nehéz és felelősséggel teli az élet. Egy hullámvasút, amelyben egyszer fent, egyszer lent vagyunk, s mindenkinek van lent és fent is. A lényeg, hogy amikor fent vagyunk és jól érezzük magunkat, akkor is gondoljunk arra, hogy szükség van lelki erővel és képességeinkkel felkészülni az úgynevezett életharcra. A krízisek, a traumák, a lelki, fizikai sebesülések, az élet különböző közösségi nehézségei, az együttélés nehézségei mind nagyon próbára tesznek. A próbatételeket rendkívül magas feszültségszinten, különleges lelki állapotban éljük meg. Tulajdonképpen azt kell megértenünk, hogy mi zajlik bennünk és hogyan zajlik le. Fontos, hogy egy minket érő trauma ne terítsen le bennünket, ne érjünk el arra a szintre, amikor azt mondjuk „nem akarok tovább élni, feladom”.

Mit jelent lelkileg felkészülni a harcra?

Ha valaki egy pszichoszomatikus betegséget kap, mely a jelenlegi tudásszinten gyógyíthatatlan, szép lassan pusztítja el az illető életét. Tehát nekünk arra kell igen tudatosan felkészülnünk, hogy mi az, amikor történik velünk valami katasztrófa, hogy hogyan kerülünk be a lelki gödörbe, s tudnunk kell, hogy miért van az, hogy egyesek kimásznak és nagyon jól megvannak, mások pedig belefulladnak. Tudnunk kell, milyen képességekkel rendelkeznek azok az emberek, akik nagy nehézségeket is túl tudnak élni. A kérdés tehát az, hogy lehet az, hogy egyes emberek túlélik az életveszélyes helyzeteket is és vidáman élnek tovább, miért van az, hogy vannak emberek, akik golyóállók a stresszel szemben. Az egyik ember összecsuklik, belebetegszik az élet nehézségeibe. A másik ember pedig vidáman továbbmegy olyan nehézségeken, melyekbe az egyik belerokkan.

Mi a válasz a kérdésre, miszerint hogy lehet az, hogy egyes emberek túlélik az életveszélyes helyzeteket is és vidáman élnek tovább?

Annak idején elkezdték kutatni azokat az embereket, akik ilyen „golyóállók”. Keresték, hogy milyen képességekkel rendelkeznek azok, akik csak úgy megrázzák magukat a nagy nehézségek után. Olyan esetekre bukkantak, mint például Viktor Frankl osztrák pszichológus, aki a koncentrációs táborban majdnem meghalt, azonban még a legsúlyosabb állapotában is azt mondta a rabtársainak, hogy „nem fogok meghalni, túlélem, mert nekem dolgom van, meg akarom írni azt a könyvet, amelynek a kéziratát elégették, és találkozni akarok a szeretteimmel”. Olyan hatalmas erő működött benne, hogy valóban túlélte a borzalmakat és megírta a könyvét, melynek a Mégis mondj igent az életre – Egy pszichológus, aki túlélte a koncentrációs tábort címet adta. Leírta, hogy van az emberben egy hatalmas erő, melynek központja a tudatos értelem. Hogy egy másik példát említsek, Faludy György: Pokolbéli víg napjaim című könyvében leírta, hogy Recsken, a kényszermunkatáborban nem kaptak enni, így fizikailag nagyon rossz állapotba kerültek. Többen voltak közülük meghurcolt értelmiségiek. A csontvázra lefogyott emberek filozófiai kört alakítottak, és esténként arról beszélgettek, hogy a fogolytáborból kikerülve hogyan fogják megváltani a világot. Szolzsenyicin orosz író, aki Szibériába volt száműzve. Könyve világszinten milliós példányszámban jelent meg. Leírta, hogy a szibériai koncentrációs táborban milyen körülmények voltak, s ki volt az, aki túlélte.

Azt mondta, akinek van egy belső meggyőződése, belső akaratereje, elszántsága, miszerint túl akarja élni az adott nehézségeket, kibírja a lelki kínzásokat, megalázásokat, annak a túlélés gondolatából egy úgynevezett belső burát alakít ki az elméje. Ez nem pusztán az akarás, hanem hit is. A hit olyan emberi képesség, ami a transzcendens dimenzióba tartozik.

Minden olyan, ami racionális, reális, bizonyítható, objektív, tehát a tudomány számára is nyitott, a valóságnak abba a tartományába tartozik, ahol a ráció van. A hit nem olyan képesség, amelynek a tárgya ellenőrizhető, ugyanakkor óriási jelentősége van a mindennapokban is. De a hithez, mint kiderült, nem elég egy gondolatot meggyőződésként magamban hordoznom, mellette elegendő reménységgel kell rendelkeznem. A reménység tulajdonképpen a lelki izomzatunk. Ez azért nagyon fontos, mert az összes cselekvő aktivitás a hit és a reménység pillérein nyugszik. Ha tudok hinni, remélni és reménykedni, akkor aktív tudok lenni, és képes vagyok lépéseket tenni a megoldás felé. De kell, hogy legyen célom, amiért/akiért az egészet csinálom, ez egy nagyon nagy húzóerő.

Így egy érdekes,kulcsmondat áll össze. Három képesség kell ahhoz, hogy az ember a legsúlyosabb, a legreménytelenebb helyzetekből is károsodásmentesen kimásszon, mi több, megerősödjön azzal, hogy győzött, annak a bizonyosságával azután már nincs olyan helyzet, amit ne tudna megoldani. Ez a három a hit, a remény és a szeretet.

Ezt pszichológiai tudományos paradigmaváltásnak nevezzük. A paradigmaváltás mindig azt jelenti, hogy a nézőpontot, a szemléletet, az egész fogalomkészletet a világról megváltoztatom.

Hogyan lehet túlélni a legnehezebb pillanatokat is?

Aki túlél, az valamit csinál. Az az ember aktív, keresi a megoldási utakat, vagyis gondolkodik, hogyan lehet megoldani a problémát, majd ebből a cselekvés irányába lép. Például segítséget kér az őt körülvevő társas környezetéből, valakitől, akit szeret, aki őt szereti, mozgósítja a családot, a barátokat. Ezt nevezi a pszichológia társas támasznak (coping). Ez lenne a társas aktivitás, ami nem hagyja, hogy elzárkózzon, hogy magába roskadjon, esetleg kártékony utakat keressen. Mert kereshet olyan megoldást, amely néhány pillanatra megoldja a problémáját, például alkoholizálásba kezd, vagy gyógyszereket vesz be, drogot fogyaszt. Ez önpusztító forma, mely nyilvánvalóan veszélyes.

Ha csak lehet, meg kell akadályozni, hogy az ember magára maradjon, mert ha segélytelennek érzi magát, akkor sokkal könnyebben csúszik önpusztító, önkárosító formákba.

Mit nevezhetünk krízishelyzetnek?

A súlyos megoldhatatlan problémából lesz krízis. Mert a régi módszerekkel, amikkel eddig próbálkoztam, nem boldogulok, az újak pedig még nem állnak rendelkezésemre. Így egy kétségbeesett helyzetbe kerülök. Ez az a pillanat, ami eldönti, hogy én túlélésre alkalmas ember vagyok-e, vagyis vannak-e pozitív, életépítő, küzdő, belső lelki képességeim, vagy nincsenek. A pozitív pszichológia azt mondja, amennyiben nincsenek meg bennem ezek, akkor ezeket meg kell tanulnom. Az az ember, aki bizakodással kellően előre tud tekinteni, aki elegendő optimizmussal rendelkezik, annak sokkal magasabb esélyei vannak, hogy el tudja viselni a nehézségeket. Sokan azt mondják, pesszimistának születtek. Ez azonban tévedés! Senki nem születik pesszimistának, ezt úgy tanuljuk meg valakitől. Csupán hiedelem, hogy az optimizmus és a pesszimizmus velünk született dolgok. Mindkettő tanult, átvett tulajdonság. A depresszió nemzetközi szakértője bizonyította, hogy van tanult optimizmus, tehát igenis, a túlélés érdekében meg kell tanulni bízni az életben, hinni, remélni, megfelelő bizakodással előretekinteni, célokat kitűzni, az aktivitásunkat szívósan mozgósítani.

Egy nehéz helyzetet átvészelő ember személyisége sokszor teljesen megváltozik. Mi ennek az oka?

Minél több nehézségen tudunk átlépni, annál inkább változás történik bennünk. Tennen és Affleck, akik a poszttraumás személyiségfejlődés fogalmával foglalkoztak, megállapították, hogy a trauma, a lelki esemény, a sérülés, a sebződés, valahogy mégis megoldható és túlélhető. Ekkor az ember személyisége megváltozik, legfőbb értéknek az emberi kapcsolatokat tekinti, ott segít, ahol tud, jószívű. Ebből állapították meg, hogy itt történnie kell valaminek az idegrendszerben. Rájöttek, hogy kapcsolati átrendeződés megy végbe. A jobb agyfélteke – ahol egyebek mellett a szánalom, az irgalom, a szeretet, a jóság van – nagyon intenzív működése kezdi jellemezni az ilyen embereket.

Szlávik Cyntia